Dögölj meg?...
Gondoltad, gondoltuk, talán ki is mondtuk. Vajon hányszor? Gyakran nem annak szólt-e, akit a leginkább szeretünk? Furcsa szerzetek vagyunk. Azt bántjuk a leginkább, aki a legtöbbet adta nekünk.
Talán nem ismerjük a szavak súlyat, nem értjük, hogy a kimondott szó gyakran jobban sebez az acél pengénél.
A minap ismét talákoztam a halállal.
Velem korú rokonom esik éppen áldozatul. Bőre fakó, haja alig van már, csont sovány. Ajkain kicserepesedett a bőr. Csak a szeme, a szeméből áradó fény jelzi, még nem adta fel. Az orvosok már igen. Egész életében sportolt, dietetikus lett. Vigyázott a súlyára, sosem dohányzott, alkoholt sem ivott. Tüdőrákot kapott.
Vannak dolgok, melyekre nincs magyarázat.
Láttam már ilyet nem egyszer.
Innen nincs visszaút.
Látogatás a kórházban. Udvarias álmosolyok, régen történt események felelevenítése, kényszeredett csevegés. Csak egyről nem beszélünk, a tényekről. A halál közelségéről, az árván maradó gyermekekről, a hozzátartozók nyomoráról.
Elgondolkodtam. Vajon hányszor kívántam valaki halálat, ha még oly komolytalanul tettem is? Vajon hányszor kívánta más az enyémet?
Indulatból, dühből, vajon hányszor vágjuk egymás fejéhez?
Nem is oly rég volt, hogy Orbán Viktor házához akartak menni a tüntetők. Joggal, jog nélkül, nem minősítem. Hiszen az indulat, az önkényuralom magyarországi apostola ellen igazán nem mondható jogtalannak. Ám mindebbe belekeverni az illető gyermekeit, feleségét már megkérdőjelezhető.
Ám ekkor a legemberibb dolog történt, amit politikustól láttam, hallottam. Gyurcsány Ferenc és a felesége Dobrev Klára a Facebookon külön-külön kérlelték a tüntetőket, hogy ne tegyék.
Hiszen ők átélték, ők tudják milyen az, amikor a gyerekekkel összekucorodva hallgatták a „Gyurcsány takarodj” mantrát. Aljas és alattomos dolog volt velük ezt tenni, és igen értelmes, higgadt emberre vall, hogy Dobrev Klára kiment és rögtönzött sajtótályékoztatót tartott a házánál összegyűlt újságíróknak. Mindezt tette mosolyogva, gyermekei gyűrűjében. Valószínűnek tartom, hogy nem az az orbáni családmodell dívik feléjük, ami a fakanál mellé, a konyhába parancsolja a nőket.
Végezetül nem tüntettek Orbán háza előtt és azt gondolom, jól tették.
Nem szeretem a diktátort, s ezzel úgy velem, nem vagyok egyedül. Mégis úgy gondolom, ha azon az oldalon nem is tartják be, mégis van egy határ, amit nem léphetünk át.
Tudom, értem. Közvetve ő felel sok ember valódi haláláért. Néhányan öngyilkosok lesznek, végeznek magukkal. Olykor családjukkal is, köszönhetően az embertelenségnek, ami történik manapság a mi országunkban. Cinizmusa, hatalomvágya, hazugságokból szőtt retorikája határtalan.
Mégis úgy vélem, mi nem tehetjük ezt, hacsak nem akarunk arra a szintre süllyedni, ahol ő van.
Én nem teszem. Nem kívánom senki halálát, s még gondolatban sem mondom ki amit nem szabad.
Mert erős a szó, hatalma nagyobb, mint gondolnánk.
Hát vigyázok vele.
Nem bántok vele sem ellenséget egy bizonyos szinten túl, s ha lehet, még jobban vigyázok szeretteimmel kapcsolatban.
Mert tapasztaltam, s tanultam ismét.
A halál komoly dolog. Tiszteletet érdemel.
Indulatból, haragból nem játszadozom vele.
Gondoltad, gondoltuk, talán ki is mondtuk. Vajon hányszor? Gyakran nem annak szólt-e, akit a leginkább szeretünk? Furcsa szerzetek vagyunk. Azt bántjuk a leginkább, aki a legtöbbet adta nekünk.
Talán nem ismerjük a szavak súlyat, nem értjük, hogy a kimondott szó gyakran jobban sebez az acél pengénél.
A minap ismét talákoztam a halállal.
Velem korú rokonom esik éppen áldozatul. Bőre fakó, haja alig van már, csont sovány. Ajkain kicserepesedett a bőr. Csak a szeme, a szeméből áradó fény jelzi, még nem adta fel. Az orvosok már igen. Egész életében sportolt, dietetikus lett. Vigyázott a súlyára, sosem dohányzott, alkoholt sem ivott. Tüdőrákot kapott.
Vannak dolgok, melyekre nincs magyarázat.
Láttam már ilyet nem egyszer.
Innen nincs visszaút.
Látogatás a kórházban. Udvarias álmosolyok, régen történt események felelevenítése, kényszeredett csevegés. Csak egyről nem beszélünk, a tényekről. A halál közelségéről, az árván maradó gyermekekről, a hozzátartozók nyomoráról.
Elgondolkodtam. Vajon hányszor kívántam valaki halálat, ha még oly komolytalanul tettem is? Vajon hányszor kívánta más az enyémet?
Indulatból, dühből, vajon hányszor vágjuk egymás fejéhez?
Nem is oly rég volt, hogy Orbán Viktor házához akartak menni a tüntetők. Joggal, jog nélkül, nem minősítem. Hiszen az indulat, az önkényuralom magyarországi apostola ellen igazán nem mondható jogtalannak. Ám mindebbe belekeverni az illető gyermekeit, feleségét már megkérdőjelezhető.
Ám ekkor a legemberibb dolog történt, amit politikustól láttam, hallottam. Gyurcsány Ferenc és a felesége Dobrev Klára a Facebookon külön-külön kérlelték a tüntetőket, hogy ne tegyék.
Hiszen ők átélték, ők tudják milyen az, amikor a gyerekekkel összekucorodva hallgatták a „Gyurcsány takarodj” mantrát. Aljas és alattomos dolog volt velük ezt tenni, és igen értelmes, higgadt emberre vall, hogy Dobrev Klára kiment és rögtönzött sajtótályékoztatót tartott a házánál összegyűlt újságíróknak. Mindezt tette mosolyogva, gyermekei gyűrűjében. Valószínűnek tartom, hogy nem az az orbáni családmodell dívik feléjük, ami a fakanál mellé, a konyhába parancsolja a nőket.
Végezetül nem tüntettek Orbán háza előtt és azt gondolom, jól tették.
Nem szeretem a diktátort, s ezzel úgy velem, nem vagyok egyedül. Mégis úgy gondolom, ha azon az oldalon nem is tartják be, mégis van egy határ, amit nem léphetünk át.
Tudom, értem. Közvetve ő felel sok ember valódi haláláért. Néhányan öngyilkosok lesznek, végeznek magukkal. Olykor családjukkal is, köszönhetően az embertelenségnek, ami történik manapság a mi országunkban. Cinizmusa, hatalomvágya, hazugságokból szőtt retorikája határtalan.
Mégis úgy vélem, mi nem tehetjük ezt, hacsak nem akarunk arra a szintre süllyedni, ahol ő van.
Én nem teszem. Nem kívánom senki halálát, s még gondolatban sem mondom ki amit nem szabad.
Mert erős a szó, hatalma nagyobb, mint gondolnánk.
Hát vigyázok vele.
Nem bántok vele sem ellenséget egy bizonyos szinten túl, s ha lehet, még jobban vigyázok szeretteimmel kapcsolatban.
Mert tapasztaltam, s tanultam ismét.
A halál komoly dolog. Tiszteletet érdemel.
Indulatból, haragból nem játszadozom vele.
Inkább nem szólok egy szót sem...
VálaszTörlés