Tara Lee, 2011. július 20., 20:31
Nem jön álom a szememre.
Meleg van és a páratartalom egy gőzfürdőével vetekszik.
Nem száradnak a ruhák, aludni sem könnyű.
Kabócák énekét hallgatom, ami kevésbé romantikus hajnalokon a flex hangjára emlékeztet.
De ez most egy romantikus hajnal, így hát gyermekkorom Gerald Durrell könyvei köszönnek vissza elraktározott, s ki tudja mikor és miért felbukkanó emlékeim közül.
Kissé magányos a romantikám, mert rajtam kívül mindenki alszik, mint a tej.
De hiszen magam vagyok a magány. Lényem elidegeníthetetlen részét képezi, s mint ilyen, számomra fontos és megnyugtató.
Immár bevett, jó szokásomhoz híven, sétával ütöm el az időt a reggeli kávémig.
Rendes kutyánk van, sosem lármázza fel a családot, mikor elindulok vagy megérkezem.
Cserébe csenek neki egy kis csokis kekszet napközben, így üzletelünk.
Nem tudok betelni a görcsös törzsű, óriás fenyők hajnali látványával, s a fák sötét sziluettjét kiemelő fogyó holddal.
Rég jártam már itt, itthon. Majdnem kiverte a fejemből az eltelt idő, ez is az otthonom.
Mégis, most a szülőhazámért fáj a szívem.
Talán azért, mert itt itthon annyira jó.
Nem tudom eléggé megköszönni a sorsnak, hogy így lett, hogy az otthon két világot, két kultúrát, két nyelvet és két országot jelent.
Meséltem Magyarországról.
Elmondtam mi történik odahaza.
Nem értik, miért nem fog össze a nép, s miért nem kergeti el hatalom mámorban úszó diktátorát.
Mit válaszoljak?
Hiszen én sem értem...
Mondtam, félnek az emberek.
Mondtam azt is, szegény az ország, sokan a megélhetésükért hallgatnak.
Nem értik.
Nem csodálkozom.
Ez a világ hegyekből, folyókból és óceánból áll.
Ásványokat nem rejt a föld mélye, a termőföldeken jó, ha elegendő rizs terem.
Itt becsülete van minden négyzet-centiméternyi talajnak.
Viharos történelmű hely ez. Nagyhatalmak csatározásainak színtere.
Itt mindent vagy semmit alapon élnek az emberek és tudják jól:
Van mikor mindent odatesz az ember az élhető hazáért, akár az életét is.
Nagy szavak? Azok. Számtalanszor megtették már, nem értik mi miért nem teszünk semmit.
Mondtam nagy meleg van otthon is, no meg nehéz egyeztetni a tüntetések időpontját.
Hmm...
Igen furcsán néztek rám.
Azután már inkább nem mondtam semmit.
Mit tudtam volna mondani?...
Így hát inkább hallgatom a kabócákat, felkeresem a kolostoromat, és mind e közben tudom jól:
Nem kell mindig, mindent túlélni.
Élni kell...
https://www.facebook.com/groups/kozoscelokert?ap=1
Meleg van és a páratartalom egy gőzfürdőével vetekszik.
Nem száradnak a ruhák, aludni sem könnyű.
Kabócák énekét hallgatom, ami kevésbé romantikus hajnalokon a flex hangjára emlékeztet.
De ez most egy romantikus hajnal, így hát gyermekkorom Gerald Durrell könyvei köszönnek vissza elraktározott, s ki tudja mikor és miért felbukkanó emlékeim közül.
Kissé magányos a romantikám, mert rajtam kívül mindenki alszik, mint a tej.
De hiszen magam vagyok a magány. Lényem elidegeníthetetlen részét képezi, s mint ilyen, számomra fontos és megnyugtató.
Immár bevett, jó szokásomhoz híven, sétával ütöm el az időt a reggeli kávémig.
Rendes kutyánk van, sosem lármázza fel a családot, mikor elindulok vagy megérkezem.
Cserébe csenek neki egy kis csokis kekszet napközben, így üzletelünk.
Nem tudok betelni a görcsös törzsű, óriás fenyők hajnali látványával, s a fák sötét sziluettjét kiemelő fogyó holddal.
Rég jártam már itt, itthon. Majdnem kiverte a fejemből az eltelt idő, ez is az otthonom.
Mégis, most a szülőhazámért fáj a szívem.
Talán azért, mert itt itthon annyira jó.
Nem tudom eléggé megköszönni a sorsnak, hogy így lett, hogy az otthon két világot, két kultúrát, két nyelvet és két országot jelent.
Meséltem Magyarországról.
Elmondtam mi történik odahaza.
Nem értik, miért nem fog össze a nép, s miért nem kergeti el hatalom mámorban úszó diktátorát.
Mit válaszoljak?
Hiszen én sem értem...
Mondtam, félnek az emberek.
Mondtam azt is, szegény az ország, sokan a megélhetésükért hallgatnak.
Nem értik.
Nem csodálkozom.
Ez a világ hegyekből, folyókból és óceánból áll.
Ásványokat nem rejt a föld mélye, a termőföldeken jó, ha elegendő rizs terem.
Itt becsülete van minden négyzet-centiméternyi talajnak.
Viharos történelmű hely ez. Nagyhatalmak csatározásainak színtere.
Itt mindent vagy semmit alapon élnek az emberek és tudják jól:
Van mikor mindent odatesz az ember az élhető hazáért, akár az életét is.
Nagy szavak? Azok. Számtalanszor megtették már, nem értik mi miért nem teszünk semmit.
Mondtam nagy meleg van otthon is, no meg nehéz egyeztetni a tüntetések időpontját.
Hmm...
Igen furcsán néztek rám.
Azután már inkább nem mondtam semmit.
Mit tudtam volna mondani?...
Így hát inkább hallgatom a kabócákat, felkeresem a kolostoromat, és mind e közben tudom jól:
Nem kell mindig, mindent túlélni.
Élni kell...
https://www.facebook.com/groups/kozoscelokert?ap=1
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.